Még sose hatódtam meg egy darab fecnitől. Egészen tegnap estig.

Az egész papírgyűjtés ott kezdődött, hogy kb. másfél hónapja regisztráltam interneten, hogy az LMP-nek adom a saját cetlimet. Láttam, hogy rákérdeznek, tudnék-e többet is hozni. Gondoltam, a szűk család biztosan adja, ha megkérem őket, talán mások is, de hát a család az a tutti, nem szeretném túlbecsülni a képességeimet… tehát 5-öt írtam be.

Utána jött a felhívás, hogy mérjük fel reálisan mennyit tudunk majd behozni. Futottam egy halovány kört az ismerősöknél iwiw-es körüzenet formájában. Na, a válaszokból úgy tűnt a 20 db egy kellően kihívó cél, tehát ennyire emeltem a lécet. Kicsit izzadni fogok érte, meg nagy lesz a telefonszámlám, de ennyit megér nekem a remény érzése. Mert végülis erről szól nekem ez az egész: hogy van miért izgulni, küzdeni, még ha most messzinek is tűnik az a nap, amikor benyújtjuk a pártok átlátható finanszírozásáról szóló törvényjavaslatot… :-)

Aztán jött a postás és elindult a gyűjtés. Én meg kértem, kaptam, kértem, kaptam, kértem… és még mindig kaptam. Közben folyamatosan emeltem magamban a megugrandó lécet: 35, 50, 65, 70 cetli. Legutoljára gyerekkoromban éreztem ekkora örömet gyűjtés közben, ha kigyűlt a matricás albumomban az összes kis ragasztgatnivaló képecske!

Tegnap pattogatott kukoricás tállal a kezemben siettem a koliszobám felé, hogy megnézzem, hogy áll a számláló, amikor egy munkából hazatért kolitársam szólított meg. Őt is a „Hogy álltok a cédulákkal?” kérdés érdekelte, gyorsan elmeséltem, h mi a helyzet, mennyi kell még és már ott voltam, hogy rutinból rákérdezek, ő már odaadta-e valakinek, amikor elmesélte, hogy 3 különböző ismeretségi körből is megtalálták az lmp-sek rajtam kívül. Az elsőnek oda is adta. És hogy fura, de most döbbent rá, hogy még sose ajánlott senkit sem a cédulájával. Mondtam, hogy én se, most meg még idegenekhez is bekopogtam. Épp belelendültünk a beszélgetésbe, amikor egy másik srác elrobogott mellettem edzésre sietve és közben a kezembe nyomott kettő darab cetlit: „A csoporttársam küldi. Hajrá!”. Én csak álltam és mosolyogtam. Már minden ismerősöm tudja, hogy gyűjtögető életmódot folytatok, naponta érdeklődnek, biztatnak és most már az ő ismerőseik céduláit is eljuttatják hozzám.

Bementem a szobámba, eltettem gondosan kisimítva a 74. és 75. cédulát a mappámba. Már csak egy hét van hátra. Elgondolkoztam milyen sok ember előlegezte meg a bizalmát nekünk… és emeltem a lécet 85-re!